Ha Velencére gondolunk, eszünkbe jutnak szűk utcácskák, a Dózse palota, az Óratorony, a Szent Márk tér, a sok apró kicsi sziget , a híres hidak és nem utolsó sorban a gondolák. A gondolák, amik már Velence jelképét jelentik, pedig ma már nem is közlekednek vele az ott lakók.

A gondola történetének kezdetét homály fedi, de az biztos, hogy legalább ezeréves múltra tekint vissza. Két nagy gondolás céh volt Velencében, a Castellani és a Nicolotti. 1172-ben alapították őket és évszázadokon át rivalizáltak egymással.

A reneszánsz korában tízezer gondola volt vízen, melyek a vagyonosabb emberek közlekedési eszközéül szolgáltak. Casanova idején, a hanyatlás korszakában is legalább ötezer gondolás volt Velencében. Azonban a XIX. század végétől egyre több hidat építettek, megjelentek a motorcsónakok és a gőzhajók, ezek eredményeképpen pedig a gondolák száma rohamosan csökkent. Ma körülbelül hatszáz gondola van a vízen. Ezeket ma inkább turisták hajóztatására, esküvők és temetések lebonyolítására használják, illetve az elegánsabb szállodák saját gondolákkal rendelkeznek, melyek az ott megszállók taxijaként szolgálnak. Néhány kiöregedett gondola traghetoként szolgál, azaz átkelőcsónakká építették őket.

A gondolának igen jellegzetes alakja van: orra és tatja a magasba nyúlik. Éppen ezért, a hajótest kis felületen, a hossz 55%-ával érintkezik vízzel. Ez teszi lehetővé, hogy egyetlen evezős is boldogul a hajó irányításával. A mai formát Domenico Tramontin mesternek köszönhetjük. Szükség volt az átalakításra, mert a Serenissima köztársaság bukása után annyira elszegényedett a város, hogy a tehetősebbek sem engedhették meg magunka, hogy egy hajóhoz két gondolást is alkalmazzanak.

Régebben ugyanis két evezős hajtotta a csónakokat, a fedélzetre gyakran kis házikót vagy baldachin-szerű sátrat építettek az utasoknak, kellemesebbé téve az utazást. Ez persze a tulajdonos társadalmi státuszát is gyakran megmutatta. A gazdagabbak muranói üvegablakokkal , bronzdíszekkel terhelték a hajót.

A gondolák orrán láthatjuk a „ferro” díszt. Ez 10-12 kg, ritkán nehezebb fémidom, ami arra szolgál, hogy kiegyenlítse a csónak másik végében álló gondolás súlyát. Ez hagyományosan kovácsolt vasból, bronzból, ma már többnyire alumíniumból vagy rozsdamentes acélból készül.  A „ferro di prua” törzsrészének alakja a dózse sapkájának körvonalára emlékeztet. Hat előre kiálló fémnyelvet is láthatunk, melyek a velencei történelmi kerületeket és Guidecca szigetét szimbolizálják. Előfordul, hogy a fémnyelvek között két-három kulcsszerű díszítést látunk, melyek Velence főbb szigeteire utalnak.

A gondolák tatján található a „poppa” dísz, ez a legmagasabb pontja a csónaknak. Mostanában lehajthatóra készítik ezt, hogy a hajó biztonságosan el tudjon a hidak alatt is haladni. A gondola közepe táján mindkét oldalon kötéltartóként használt fém figurákat találunk. Ezek a Bizánc felett aratott győzelmet jelképezik, amikor Velencének sikerült megszerezni a Szent Márk bazilikát díszítő négy bronzlovat.

Elkészítésükhöz bükk, dió, mahagóni, meggy, szilva, tölgy, fenyő és hárs fafajtát használtak.

A gondolák sötét színűek. Egy legenda szerint a középkori városban nem volt közvilágítás, és a sötétszínű hajókon a kémek észrevétlenül hallgatózhattak szerte Velencében. Hogy ne bukjanak le Tízek Tanácsát szolgáló kémek, hamarosan kötelezővé tették a gondolák sötét színűre festését. Egy másik gondolat szerint csak a diplomaták élvezhették azt az előnyt, hogy színes, díszes gondolákkal hajózhattak. A legelfogadhatóbb magyarázat mégis az, hogy egy jogszabály tiltja a gondolák csicsásra díszítését.

Nagyon nagy élmény Velencében gondolára szállni! Egyszer mindenkinek át kell élnie!